Próbálom felidézni, hogy mikor is kezdődhetett. Nehéz… Oly régen volt, talán öt éve is már. A teljes történetem azonban nem akkor indult. Hanem sokkal korábban…
Vidéken nevelkedtem egy kis faluban. Tyúkok, libák, nyulak, disznók, kecskék között, hatalmas veteményeskert által körülvett családi házban. Szüleim plusz bevételi forrása málnaföldekről származott. Teljes nyarakat töltöttem el ott, izzasztó hőségben görnyedten bujkálva a szúrós málnabokrok között. Az asztalunkra az étel a saját udvarunkból került. Mindig volt mit felásni, elültetni, gyomlálni, kapálni, leszedni, kifejteni, megpucolni, szárítani, tisztítani. Anyukám hamar befogott a fontos teendőkbe. Sírva tartottam neki a csirkék és kacsák szárnyait és lábait, amíg Anyukám elvágta a nyakukat és rángatózva kivéreztek. Emlékszem, közben többször rám kellett szólni: Ne sajnáld, mert nehezebben döglik meg! És aztán hosszasan, nagyon hosszasan pucolgattuk le a szárnyasok tollait. A kacsák legtöbbször “tokosak” voltak. Ezt úgy kell elképzelni, mintha millió, hatalmas miteszer lenne a kacsák meztelen bőrében, amit nyomkodni, körömmel vagy késsel húzgálni kellett. Egyenként. Órákig. Kicsit később már a disznóvágásoknak is aktív részese lehettem. Minden télen tarthattam a malac kiszedett beleit, míg Keresztanyám kancsóval mosta ki belőlük a sz…t, aztán egész délelőttöket tölthettem el a belek mosásával. Tiszta vízben, ultra mosogatószerrel, citrom héjjal, szódabikarbónával, tiszta vízzel…. Aztán az egész elölről. Akár több százszor is. Mindenki sejtheti, hogy mennyire utáltam meg a mezőgazdaságot gyerekkoromban.
Bimbózó húszas éveimben próbáltam ugyanezt az életet élni, és megfelelni neveltetésemnek. Beköltöztem Nagymamám házikójába, helyben találtam munkahelyet és egyedül neveltem kisfiamat. Saját veteményesem lett, és saját baromfis udvarom. Miután saját magam terveztem, vállaltam az otthoni munkákat és magam irányítottam a saját időmet rájöttem, hogy tetszik nekem ez a dolog. Micsoda boldogság volt, amikor kis nyuszik születtek a saját anyanyulamtól! Ahogy a tavasszal elvetett magvak elkezdtek kibújni, aztán nőttek és nőttek míg végül leszedhettem saját munkám gyümölcsét! Amikor a magam által vigyázott kotlós alól először kibújtak a kiscsibék! Micsoda boldogság volt egy meleg nyári estén végig sétálni az udvaron és a veteményesben, csodálni a gyönyörű pázsitot, figyelni a növények cseperedését, beszívni a finom “természetillatot”.
Sajnos egy idő után azonban már csak a fővárosban tudtam munkát szerezni. Hamar elkapott a városi élet kényelme. Élveztem, hogy hazaérve nincsen annyi munkám otthon. Élveztem, hogy több időm van találkozni a barátokkal, kirándulgatni. Élveztem, hogy kapok annyi fizetést a munkámért, hogy megvásároljam azokat az élelmiszereket, amiket eddig magam állítottam elő. Körülbelül 10 évig tartott ez a kényelmes, üdítő érzés.
Akkortájt kezdett el egyre jobban foglalkoztatni a környezetvédelem, a bolygónk pusztulása, a természet gyilkolása. Sok-sok tanulmányt olvastam a témában és egyre erősebben nehezedett rám a súlya annak az érzésnek, hogy mindennek én is az okozója vagyok. Nagyon hamar rátaláltam azokra az írásokra amelyek azzal foglalkoztak, hogyan tudunk segíteni ennek a folyamatnak a lassításában, és hamar rájöttem, hogy ezek a dolgok nem ott fenn, a döntéshozóink tollában dőlnek el, hanem itt lenn nálunk. A kis emberek kezében van a lehetőség, csak mi tudjuk megváltoztatni, csak mi tudjuk megállítani. Hiszen mi vagyunk azok, akik okoztuk. A sok okos ember sok tanulmánya között sokáig szortíroztam. Magamévá tettem ami rám vonatkozott és tovább léptem azokon amelyekkel nem tudtam azonosulni. Így lassan, hosszú évek alatt kialakult bennem egy elképzelés:
ÖNELLÁTÓVÁ KELL VÁLNI.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: